Nőnap van...

Van az évnek egy napja, amikor a férfiak virággal, ajándékokkal lepik meg a róluk gondoskodó nőket, asszonyokat, ezzel is megköszönve odafigyelésüket, a reggeli teát, kávét, a frissen mosott, vasalt ruhát, a nehéz munkával töltött napok utáni meleg vacsorát. Elhatároztam, hogy én is adok a hölgyeknek valamit ezen a napon. A gondolataimat...



De a férfiaknak is küldök valamit... Ha netalántán még nem mondtad a körülötted lévő hölgyeknek, hogy mennyire jó, hogy vannak... És ez a blogbejegyzés valahogy eljut hozzád, akkor küldd el nekik ezt a videót. Ez semmibe nem kerül, és biztosan örülni fog!

I LIKE WOMAN! ;)

Amikor a fotóst fotózzák...

Napi gondolat...

Az a néhány lelkes ember, aki olvassa „a napi gondolatokat” a facebook oldalamon (https://www.facebook.com/zoltan.hatvanger), mindig arra sarkal, hogy ezekből az élményekből, tapasztalásokból minél többet adjak át írott formában nekik. Sok impulzus ér nap, mint nap. Sokat beszélgetek másokkal. Különböző emberek, különböző történetikkel ajándékoznak meg. Hihetetlen, hogy az amúgy igen melankolikus és passzívnak kikiáltott társadalmunkban vannak még emberek, akik párbeszédet folytatnak. Hát nem különös?

Pénteken a Kultúrházak éjjel-nappal sorozatában Horváth Péter kiállításán jártam. Péter, egy Balázs Béla-díjas fotográfus, aki nagyszerűen bánik a masinájával. Elsősorban fénnyel, természetes és mesterséges fényhatások felhasználásával teremti meg sajátos világát. A fekete-fehér képekből álló tárlat színeket varázsolt a lelkembe. Ezek a képek egyszerűen és tisztán közvetítik az érzelmeket, legalábbis számomra. Sosem tudhatjuk, hogy egy-egy pillanat megörökítése mit hoz a felszínre a másikban. Péter – akivel sikerült néhány percet négyszemközt is beszélni, elmesélt egy történetet. Egy hölgyről szólt, aki az egyik kiállításáról zokogva jött ki, mert az egyik képében összetört fiatal életét vélte felfedezni. Van úgy, hogy a pillanat megörökítésekor más hangulatot fogunk meg, mint amit a befogadó érez. Az alkotásokra sokszor már nincsen ráhatásunk. Saját életét kezd élni…

Alighogy Péter megosztotta velem történetét, egy kedves, rég nem látott ismerős tévedt be a KMO Művelődési Házba. Olyan sok szépet kapok mostanság az élettől, hogy ezen már meg sem lepődtem, mégis a viszontlátás felidézte bennem azokat a szép pillanatokat, amiket a Felvidéki kirándulásunkon 2006-ban együtt éltünk át. Örömmel konstatáltam, hogy a fényképezés iránti szenvedélye nem csökkent. Sőt! Mindig is szerettem vele a fotózásról beszélni, és a kiállítás vége felé, már saját képeibe merülhettem el. Levontam a konzekvenciát: amiben ott a szív, az csak nagyszerű lehet. Azt hiszem, ritkán adatik olyan pillanat, amikor egy művész kiállításán egy időben, két különböző fotós képeibe is beleszeret az ember. Hát ez velem megtörtént. Szóval, megint egy fantasztikus napról számolhatok be nektek.

Azt hiszem, ha egyszer majd lepereg előttem életem filmje, ha azt a sok nagyszerű pillanatot egyben láthatom majd, amit átélhettem, akkor én „repeat” gombra fogok majd kattintani…

Legyen nektek is szép napjaitok!